Lemezkritika - Binde bácsi barátai

Az Apnoé zenekar előző lemezének szeretése közben már szintén értetlenkedtünk a rádiók helytelen ízléséről, de most ezt pont nem tudjuk elsütni, mert némileg másról van szó, a Binde bácsi barátai (Gryllus 2016) lemezen ugyanis félretették a folk-rockos, folk-popos attitűdöt, és megcsinálták a maguk népzenés-elbeszélős gyereklemezét, amolyan Kolompos stílben. És meglepően jól áll ez nekik. Az album mesélős keretet kapott, Binde bácsi (aki amúgy fiatalember, csak szeretetből bácsizzák, ahogy Magyalakon szokás az ilyesmi) elhagyja három kecskecskéjét, nekiindul, bejárja a magyarlakta világot, eljut a lehető legmesszebb, csángóföldig is, megél mindenféle találkozást közben, és persze egy-egy dal keretében hallhatjuk az adott tájegységekre jellemző népdalokat, amikbe beletorkollanak a mesefolyam részletei. Talán nem spoilerezzük el durván, de a kecskecskék meglesznek a végére, és Binde bácsi hazatér otthonába, sok-sok kalanddal és élménnyel gazdagabban – mi pedig, ha eddig olyan sületlenek voltunk, hogy gőzünk nem volt saját hagyományainkról, most jól kiokosodhatunk, és átélhetjük ugyanazokat az izgalmakat és kalandokat, mint amiket Binde bácsi. Mindeközben igazán remekül szórakozhatunk, és nem tudom, hogy azért-e, mert Kolompos lemezek társaságában nevelődött fel a fiunk, amiket mi szülők is felettébb imádtunk, de ez az egész olyan szenzációsan működőképes és élvezetes, hogy gyerek nélkül (aki ugye felnőtt közben) is hibátlan a szórakozás. Echte népzene és gitáros-grúvos folkdalok váltogatják egymást hibátlan kiszerelésekben, és nem túlzás azt állítani a lemezről, hogy ez most a legjobb gyerekkísérő a felnövés tágan értelmezendő szakaszában. (Tudom, miről beszélek, máig belehallgatok a témában megjelenő lemezekbe.) Nem mellesleg olyan jól sikerült, hogy a szülők is szerethetik, és bár nem valószínű, hogy maguk számára megvásárolnák, pedig rosszul teszik, én például antidepresszánsként adagolom szürke-gyanús napokon...

A Hegylakó dalai emberi történeteket mesélnek el. Bort, rock and rollt, népzenét!

A 2016-os Győri Bornapok nyitányának záró koncertjét a város egyik, gyorsan országos ismertséget megszerző zenekara, a háromlemezes Apnoé mutatja be a Dunakapu-téren. A népzenét, a folklórt a rock and rollal mesterien ötvöző együttes vezetőjével, Takács Gergellyel örömről, bánatról, a régi korok és a ma emberének hasonló és különböző szórakozási szokásairól is beszélgettünk. Mert, ahogy a dalaival, megzenésített verseivel mesélő, közönséget hol megríkató, hol megnevettető, táncra perdítő zenekar magáról mondja: mindenki szívében ott dübörög a „powerfolk”, ők ezt segítenek meghallani.

Nyitónapon záró koncertnek lenni egy olyan téren, ahol tízezrek szoktak figyelni a zenészekre, amely Győr nyári koncertjeinek, programjainak a szíve, nagy felelősség. Ilyenkor egy kicsit minden együttes rátesz a programra, a vendégzenészekre egy lapáttal. Mivel készül az Apnoé?
Minden koncertünk egyformán fontos, de azért valóban kiemelt állomás ez a győri előadás az idei szezonunkban. Szerettük volna a már meglévő programunkat egy bővített zenekarral színpadra állítani. Megkértük pár zenészbarátunkat, hogy legyenek ebben a segítségünkre. Így sikerült egy fúvós szekciót összeállítani ahol Martonosi Sándor harsonán, Labancz János tenor szaxofonon, Balogh Tibor pedig trombitán fogja erősíteni a csapatot. Tibi egyébként a korai időszakban már volt a zenekar tagja, így ez egy külön várt jóérzéssel teli baráti összeölelkezés is egyben. Gaál Szabolcs billentyűs poszton fogja színesíteni zenénket az egész koncert ideje alatt. Rajtuk kívül Both Miklós, akit a Napra zenekarból ismerhetnek, a tőle megszokott virtuóz gitárjátékával fogja hozzáadni a maga energiáit a produkcióhoz.
Sok zenész barátjuk van. Láthatóan és hallhatóan itt is lesznek vendégként a koncerten. Rajtuk kívül kikkel muzsikáltak már együtt?
Valóban elég befogadó a társaságunk, így rögtön kapunk az alkalmon, ha valakivel együtt muzsikálhatunk. Legutóbbi fonós lemezbemutató koncertünkön a világzenei színtéren jól ismert Unger Balázst (Cimbaliband) és Szokolay Dongó Balázst láthattuk vendégül. Sokéves szoros barátság fűz minket a Rackajam zenekarhoz, számos alkalommal sikerült közös projektekben, zenei műhelyekben együtt dolgoznunk. Mesics György Mesó frontemberünk pedig prímásként részt vesz a Betyárjáték című zenés darabjukban.
Harmadik nagylemezükön vannak saját dalok és vannak megzenésített versek is. Dübörög a rock és a népzene, aztán egyszer csak szívet markol egy szál gitár és egy énekesnő. Ez az Apnoé-stílus?
Ezek mind mi vagyunk, amit nemes egyszerűséggel powerfolknak neveztünk el. A közös pont ezekben a dalokban a népzene és a rock'n'roll vagy talán még egyszerűbben csupán a zene ereje, energiája. A 150 évvel ezelőtti népzene mozgatórugói ugyanazok az emberi érzelmek voltak mint manapság. Minden belülről táplálkozó és hitelesen előadott muzsikában ugyanaz az őserő lakozik. A többi ízlés kérdése.
Nem csak a muzsikában igényesek, de a zenekar megjelenítésében is a közösségi hálón. Kevés fiatal banda rendelkezik ilyen háttérrel. iTunes, Spotify, saját YouTube csatorna, és akkor még nem is említettem a pólókat, kapucnis kabátokat, amit szintén árulnak a három lemezen kívül. Nem elég ma már csak zenélni?
Minden alkalmat megragadunk, hogy a közönségünkkel tartani tudjuk a kapcsolatot. Legyen az egy videoklip, pár másodperces hálóra feltöltött videoblog, vagy egy üveg „Víganjáró kökénypálinka”, mind azokat az értékeket sugározza, amiket mi képviselünk. Számunkra ez nem csak zenekar és zenélés, hanem gondolkodásmód, életérzés is egyben, amit reményeink szerint sikerül minél több ember szívébe eljuttatni.
Az Apnoénak idén közel ötven koncertje volt az országban. Gondolom, már nincs nagy izgalom a színpadra lépés előtt. De ez a győri kicsit mégis más. Ez itt a szülőföld.
Izgalom mindig van. Egy zenésznek minden koncerten a nulláról kell felépítenie magát. A rutin kétségkívül nagy segítőtárs, de minden koncert egy újabb kihívás. Győr számunkra a bázis. Ahonnan hétvégéről hétvégére útnak indul kicsiny csapatunk, hogy körbemuzsikálja az országot. Ezért is örülünk most ennek a kitüntetett figyelemnek, ami már a koncertet beharangozó időszakban fogadott minket. Általában az ember nem kéri, titkon mégis mindig számít az otthoniak támogatására. Úgy tűnik, sikerült egy ilyen viszonyt kialakítanunk a várossal, a helyi közönségünkkel. Mi is büszkén vonulunk a színpadra mindig, mikor a helyi műsorvezető felkonferál minket: "Az Apnoé zenekar Győrből!"
Vannak slágerek? Érzik,mi az, amit a közönség leginkább szeret a dalokból?
Az egyik legnagyobb élmény számunkra, mikor a konyhaasztal mellet egy szál gitárral és egy énekhanggal megálmodott dalainkat az ország másik végében együtt énekli velünk a közönség, miközben dübörög a banda. Ezek a dalok nem slágernek íródnak, egyszerűen ez jön ki belőlünk. Persze ránk is hatással van a közönség reakciója. Az ember agya önkéntelenül is arra forog, amerre a közönség reakciói és szeretete hajtja. Azt hiszem, mindkét fél hatással van a másikra.
Kell mindegyik bandatagnak egy „rendes” munka is, amiből megél. Szándék, hogy eldobják majd a kalapács nyelét? Érzik azt, hogy „Lehettem volna valaki más, de más az valaki más lett?”
Ha nem magamat nézem és például a zenetanítást kalapácsnyélnek tekinthetjük, akkor azt hiszem, ezt a többiek nem szívesen engednék el. A csapat nagy része a zenekaron kívüli idejében is zenével foglalkozik, ami egymást segítő szimbiózis és abszolút hozzátesz ahhoz, amit a bandában csinálunk. A zenekarban a szervezési és vezetési feladatok nagy részben rám hárulnak. Ha nem a zenekar ügyeit intézem is ugyanaz a dolgom. Ez a "jövök, megyek, intézkedek" hozzáállás mindig is a sajátom volt, ezt kamatoztatom a zenekar menedzsmentjében is és a saját vállalkozásomban, mindenhol ugyanazzal a szemlélettel. Így kerek a világ számomra.
A magyar népdal és James Brown hogyan találkozhat egy nótában? Nem túl merész ez a párosítás?
Azt hiszem már volt szó a zene energiáiról. Nagyon szeretjük a különleges zenei fúziókat. Ha a két látszólag eltérő stílus erősíteni tudja egymást, akkor igazán hiteles és élvezhető dolgok tudnak kikerekedni. Ki gondolta volna korábban, hogy egy egyszerű funky alap olyan energiákat tud adni, hogy a lemezfelvételnél Julcsi akkorát énekelt, hogy a hangmérnök leesett a székéről!
Ha már bornapok, melyik az a bor, amely a próbákon vagy éppen a koncert után előkerül, ha van ok ünnepelni?
Áh, olyan még nem fordult elő! Viccet félretéve, nekem személy szerint a Villányi borok a favoritok általában, de leginkább az is azért mert gyakran volt alkalmunk a környéken muzsikálni és hát pár alkalommal sikerült megváltani a világot pár pohár bor mellet a pincék tövében.


/forrás: Kisalföld, 2016.08.24/

„Sosem érdekelt, hogy mi a trend”- Alasztics Balázzsal zenéről, vonatozásról és kiscsirkékről

Viszonylag „későn érő” típus vagy, zenei indulásodat tekintve mindenképp.
Az, hogy tutira zenész leszek, csak a főiskola alatt derült ki, ami pedig nem volt nálam egyszerű eset, mert a klarinét főtárgy tanárommal - aki szakmailag egyébként nagyon jó volt- valahogy nem találtuk meg a közös hangot. Ez nem volt motiváló és jó sokáig nem a zenészség felé tendált a dolgom. Aztán másodikas lehettem, amikor a Hanság Big Bandbe hívtak szaxofonozni. Ott aztán eldőlt a dolog.

Itt volt alkalmad keresgélni a saját hangod?

A zenei pályám alatt mindig azt próbáltam és próbálom megtalálni, amiben én igazán jól érzem magam. Vannak nagyon sablonos dolgok és elvárások a klasszikus zenén, vagy akár a jazzen belül is azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit mindenki csinál. Amit azért illik csinálni, hogy a többiekkel megtaláld a közös hangot. Én ezekből a sémákból mindig kilógtam. Nagyon jól éreztem magam a saját kis környezetemben, a saját világomban és én ezt akartam átvinni a zenébe-nem pedig fordítva.  Nem akartam kimozdulni, sosem azt kerestem: hogyan tudnék megszeretni egy adott műfajt, hogyan legyek trendi vagy hogyan lehetnék még jobb haverságban a többi zenésszel. Valahogy mindig azt próbáltam elérni, hogy azt csinálhassam, amitől boldog vagyok.
Szóval a mértékegysége a zenémnek mindig az volt, hogy boldoggá tegyen: olyan dolgot tudjak muzsikálni, ami belőlem fakad. Nyilván úgy, hogy ne legyen stílusidegen az adott zenekarban, de nem a dogmák követésén alapulva.

A Hanság Big Bandben már a szaxofon volt a hangszered. Innen indult a „popszakma”? 

Igen, itt kezdődött a szaxofonos szerelem, hiszen a főiskolán a klarinét szakot csináltam, közben a szaxofon mint hobbi jött a képbe és elég jól úgy maradtam. A big band meg a jazz zene iránt egyébként is érdeklődtem. A Hanság Big Band ráadásul nagyon jó, megtanultam könnyűzenei zenekarban játszani. Először mélyvíz volt, hogy mit kell kezdeni 8 ütem szólóval, ami ugye a klasszikus zenében nem volt. De aztán gyorsan belejöttem.
A Hanság Big Band mellett persze voltak partyzenekarok: ott volt például a Dzsemm zenekar, amivel a klubéletbe sikerült belerázódni, megismerni annak írott és íratlan szabályait. Az egy szuper fiatalkori élmény volt, ott volt a legnagyobb tere a szólisztikus játékom kialakításának, ráadásul nagyon jó zenészekkel tudtam kisebb zenekarban játszani. A Hanság Big Bandhez képest egész más volt: amikor egy 5 tagú zenekarral áll neki az ember muzsikálni, ott több a feladat, több minden múlik azon, hogyan fújom a hangszeremet.
Volt egy saját jazz duó-aztán trió-majd quartett és végül kvintetté alakult zenekarom is, a Q- Jazz Band, amit zongorista barátommal, Vontszemű Mikivel alapítottunk ketten és aztán gyorsan kinőtte magát különböző barátokkal, zenészekkel… de jó pár év után ezt a zenekar is szétröppent.

Vele egy időben azonban megérkezett az Apnoé…

Véletlen. Olyan meg nincs. De úgy történt, hogy a Balogh Tibi, aki a Győri Nemzeti Színházban trombitál, ő volt a trombitásuk, és egyszer nem tudott elmenni a bandával egy erdélyi turnéra. Szólt nekem, hogy nézzük meg: működik-e a trombita helyett a szaxofon az Apnoéban. Ez elég jól sikerült, egy darabig Balogh Tibivel együtt is dolgoztunk a zenekarban, aztán amikor egyre többet koncertezett az Apnoé, Tibinek nem fért már bele a színház mellett. Így én maradtam. Nekem a koncertek meg a turnék egyelőre nem jelentenek problémát a tanítás mellett.

 


Nem tudlak elképzelni Téged tanítás nélkül. Te sem magadat?
Az ehhez való indíttatás is később jött meg, szintén a főiskola második évében. Kaptam egy telefont, a volt főtárgy tanárom, Fűke Géza ajánlásával. A fertődi zeneiskola igazgatója keresett meg, hogy lenne egy félállás szeptembertől és szeretné, ha elvállalnám. Először nem tudtam, hogyan fog összeférni mindez a főiskolával, de arra gondoltam, hogy más is megoldotta már, szóval nekem is menni fog. Az első igazi állásom volt. Ráadásul ki tudtam magam próbálni mint tanár, megtapasztalhattam, hogy jövök ki a gyerekekkel. Azt hiszem, ha ott és akkor nem állom meg a helyem, talán a főiskolát sem fejezem be sikerrel. De aztán gyorsan kiderült, hogy az a két nap ott Fertődön nekem többet adott, mint az összes többi nap a héten. Természetesen szerencsére csak 2 órát kellett vonatozni Fertődig, aztán hazafelé is- a legtöbb embernek ez agyrém lenne. De én imádtam. Soha nem hallgattam annyi zenét és soha nem olvastam annyi mindent, mint ezeken az utazásokon. Ha Fertőd közelebb van, mi valószínűleg most nem ülnénk és beszélgetnénk itt. A vonaton eltöltött órák alatt olyan építkezés, megágyazás történt, ami az eszközrendszerem és a zenei stílusom alapja is lett.

Nagy alázattal állsz a hivatásodhoz.

Amit a gyerekektől visszakap az ember, az érdektelenné teszi, hogy mennyi fizetés jár érte vagy mennyit kell hozzá utazni. Aki ezt hivatásként csinálja, az csinálja, aki meg nem hivatásként csinálja, az már nem csinálja. Egészen egyszerűen ez is egy olyan érték, amit próbálok beleépíteni az általam kreált zenei világba. Hogy belém épüljön, aztán beleépüljön a zenébe és jó muzsika legyen belőle.
Mosonmagyaróvárról aztán megint csak csörgött a telefon, az ottani iskolában igazgatóváltás történt és az addigi klarinét tanár lett a vezető, így szüksége volt valakire. Én lettem az. A mai napig ott tanítok teljes állásban- közben persze voltak növendékeim például Győrben a Harmónia Magán Zeneiskolában, Jánossomorján az ottani zeneiskolában, szóval elég sok tapasztalatot sikerült összegyűjtenem.
Mindemellett egyéb jellemfejlesztő dolgokat is műveltem, például amikor még nem tanítottam teljes állásban, akkor a - már említett - Vontszemű Miki barátommal dolgozni kezdtem egy szerszámkölcsönző cégnél. Az egyik legvidámabb egy éve volt az életemnek. Nem sok közöm volt a dologhoz, reggel jól összeolajoztam magam olyan gépekkel, amikről azt sem tudtam, hogy mi a nevük, de ha két rész látszólag összeillett azt összecsavaroztuk. Ha nem ráz meg, akkor működik: de miért nem világít?!- szóval ilyen jellegű dolgaink voltak és mindez persze akkor volt a legjobb, amikor csak ketten maradtunk az üzletben. Aztán munka után van fél órád hazaérni, kimosakodni az olajból, futni a vonatra, tanítani, onnan hazarohanni, mert kezdődik az Apnoé próba… ilyen volt egy átlagos keddi napom. Ez embert próbáló, türelmet és energiát próbáló dolog, de színes- és így mind beépül az ember jellemébe és hallatszik a játékában.

Most már szerszámbolt nincs, tanítás és Apnoé van. Hogy érzed magad a zenekarban?

Kicsit megérkezettség érzésem van. Amit mindig kerestem zenekarokban, azt most megtaláltam az Apnoéban. Nem iskola jellegű a dolog, nem ugródeszka: itt rajtam múlik, hogy mit valósítok meg a saját zenei világomból. Erre megvan minden tér és lehetőség, sőt úgy néz ki, hogy az igény is egyre nagyobb rá.
Nagyon nehéz volt beilleszkedni a csapatba egyébként. Trombitát szaxofonra cserélni nem volt egyszerű, teljesen más a két hangszer és az Apnoé olyan zenekar, ahol mindenki máshonnan érkezett. Sosem zenéltem együtt például népzenésszel. Ha én korábban népzenével találkoztam, az első gondolatom az volt: Atya Úr Isten, 3000 hang 4 másodperc alatt, ilyen hegedüléssel meg furulyázással, klasszikus és jazz zenétől teljesen eltérő stílusvilággal hogyan lehet együtt muzsikálni? Mi lenne velem, ha egyszer ezzel együtt kéne zenélnem? Hát ez van most. És amilyen nehéznek tűnt az elején összehozni, most annyira jól működik. Hatalmas ereje van a népzenének és én ezt csak most értettem meg, amikor az Apnoéval elkezdtem játszani. Korábban sosem éltem meg ezt ilyen mélyen. Kellett, hogy a Mesóval együtt tudjak muzsikálni ahhoz, megszeressem a saját népemnek a zenéjét.
Szerencsére nagyon hasonlóan gondolkodunk a zenéről. Nekem például az egyik legnagyobb szakmai elismerés az volt, amikor a Hegylakó című lemezünket vettük fel a stúdióban, és a stúdiós hangmérnök azt monda: hegedűt szaxofonnal még nem hallott ilyen tisztán együtt szólni. Ez baromi jó érzés, mert rengeteg munka van mögötte.


 Mögötted meg egy igazán idilli családi háttér van.
Rábapatonán élünk egy nagyon jó hangulatú házban, ahol nagyon-nagyon jól érezzük magunkat hármasban, a másfél éves kisfiúnkkal. Egy győri belvárosi albérletből kötöztünk ide, megtetszett a ház, a környezet, a falu, meg minden. Amikor megvettük a házat, és a feleségem elmondta a mamájának a hírt, akkor a mama letette a telefont és hátrament ültetni a kotlóst, hogy nekünk akkor lesznek csirkéink. Így indult, aztán egyszer arra jöttünk haza, hogy a dédi mama már 12 csirkével meg egy kakassal belakta az udvart. Aztán eleve itt volt már egy macska (szóval mi költöztünk egy macskához gyakorlatilag nem pedig nekünk van egy macskánk), lassan lett kutyánk, most kikeltek a kiscsirkék és a ház előtt van egy lyuk, ahol egy gyík lakik. Őt mondjuk Barnus ma reggel egy nagy pohár vízzel megitatta úgy, hogy azóta sem mer előjönni. Ez egy természethez közelebbi élet, úgy éreztük sokkal könnyebben lehet mélyebb érzelmeket megélni a gyerekünknek ilyen környezetben- ez volt a legfontosabb motiváció ahhoz, hogy falura költözzünk.
Ahhoz, hogy egy zenész jól működjön, kell egy bázis. Ez pedig egy személyben a feleség-általában. Az Ő támogatása nélkül ez nem működne. Ha valaki az életében nincs jól, csak a színpadon, az nem hosszú távú, nem egészséges dolog. Ehhez nem kevés kompromisszum kellet a feleségem részéről, mert aki nem zenész, az nehezen érti meg ezt az életformát. De sikerült, és az a terv, hogy a gyerekek nőnek, mi jól érezzük magunkat és olyan nyugalomban élünk, ami lehetővé tesz mindenféle inspirációs munkát.
Az Apnoé output. Annak a kimenetele, amit megélek a gyakorláson keresztül, tanításon keresztül, a családon keresztül, a kiscsirkéken keresztül, akik épp most keltek ki… EZ mind megjelenik abban, amit az Apnoéval a próbákon művelünk és aztán annak az eredménye az, ami a közönség elé tárul egy koncerten. Ez a legnehezebb dolog a zenésznél: ha nem tudom elmuzsikálni, amik történnek velem, ha nem dolgozom fel, felrobban az egész. Van, amikor a tanítás inspirálja az Apnoéban végzett munkám, de olyan is, hogy egy turné után olyan élményekkel jövök vissza a gyerekekhez, hogy abból lényegesen többet tudok adni, mint a tananyag. Idén érzem először azt, hogy sikerült belőnöm az arányokat, hogy miből mennyi kell. Ez egy nagyon-nagyon törékeny, de nagyon jól működő szimbiózis, amit most már nekem is sikerült kialakítanom.

Bárány Réka

Interjú

 Az Apnoé története egy ütött-kopott, egyhúros gitárral és néhány lelkes középiskolással kezdődött. Takács Gergely, a zenekar alapítója és vezetője ma már rendes gitáron játszik, és az együttes állandó győri koncerthelyszínén mesélt a kezdetekről, a közös munkáról és a sikeres banda további terveiről.

Nagyon úgy tűnik, hogy a Hegylakó című harmadik lemezetekkel (2015) végleg „kinőttétek” a vidéki hobbizenekar kategóriát és országos hírű együttessé léptetek elő. Hogyan érint titeket ez a változás?
Amikor elkezdtük ezt az egészet, az én fejemben ez akkor sem volt hobbizenekar. Igaz, hogy senkinek nem ez volt a fő bevételi forrása, de akkor sem tettük alacsonyabbra a lécet, már a kezdetekkor is ilyesmi terveink voltak. Most úgy tűnik, hogy az eddig néha távolinak és elérhetetlennek tűnő célok reális közelségbe kerültek. Ennek nagyon örülünk, és igyekszünk is élni az új lehetőségekkel. Ez egy építkezés: mindig mondtuk magunknak, hogy a kemény és kitartó munkának meglesz az eredménye – és soha semmilyen eredményét nem láttuk. De viccet félretéve, eddig tényleg csak kicsi eredmények voltak, és mintha most egyszerre érne be a munkánk gyümölcse, és ez nagyon inspiráló.

Milyen terveitek vannak most, hogy egyre több kapu nyílik ki előttetek?
A rock ’n’ roll banda mellett már két gyerekműsorunk is van, és a közeli terveink közé tartozik egy gyerekeknek szóló lemez kiadása – Ahogyan a többi lemezünk, ez is a Gryllus Kiadó gondozásában jelenik majd meg. A zeneszerzés sem áll meg, természetesen szeretnénk majd új albumot. Gondolkozunk egy verslemezen, amin egy kortárs költő megzenésített verseit játszanánk. Most ássuk bele magunkat a témába, már vannak kedvenceink. Távolabbi cél egy nagyzenekaros produkció, ami megint csak más energiákat igényel, de nagyon izgalmas lehetőségeket rejt.

Egy rockbanda törzsközönsége általában nem gyerekekből áll. Miért kezdtetek el kisiskolásoknak is játszani?
Szerettünk volna akusztikusan is bemutatkozni, és éppen jött egy felkérés – valahogy mindig akkor találnak meg minket, amikor kell –, hogy ajánljunk gyerekzenekart. Gondolkodtam rajta, és jó ötletnek tűnt: mi akusztikusan akarunk zenélni, nekik gyerekműsor kell, miért ne kössük össze a kettőt? Felhívtam Mesót (Mesics György – ének, hegedű, gitár), hogy lenne egy ilyen történet, és van rá két hónapunk. Szerencsére Mesó népzenekarának volt egy gyerekműsora, így első körben azt hangszereltük át, és egyszer csak azt vettük észre, hogy tele van a nyári naptárunk gyerekműsorokkal. Mint „nagy rock ’n’ roll partiarcok” először féltünk egy ilyen típusú megmozdulástól, de mára már teljesen sajátunknak érezzük ezt is, és a visszajelzések is jók.

 


Hogy sikerült a lemezbemutató koncertetek a budapesti Fonóban, ahol a népzenei és világzenei élet színe-java megfordul?
Nagyon készültünk rá, és éppen a legjobb pillanatban adtuk ezt a koncertet. Úgy hozta az élet, hogy megjelent a lemez, lehoztak rólunk egy csomó interjút, és ennek a folyamatnak a betetőzése volt a nagykoncert a Fonóban. Egész nagyszabású produkció sikeredett két vendégelőadóval, Unger Balázzsal és Szokolay Dongó Balázzsal. Mi nem vagyunk pesti klubzenekar, aki számíthat a helyi közönségbázisra, ennek ellenére nagy volt az érdeklődés, és sok szervező is eljött. Bízunk benne, hogy a fővárosi bemutatkozás még több meghívást hoz majd.

Az Apnoé gyökerei Mosonmagyaróvárra nyúlnak vissza, ma már viszont csak te élsz itt a zenekar tagjai közül. Mit jelent neked ez a város, mi köt ide?
Minden ízemben mosonmagyaróvári kölyök vagyok. Ide jártam általános iskolába, középiskolába, itt kezdtem el dolgozni és itt is maradtam. A gyerekkori barátaimmal alapítottam a zenekart középiskolás korunkban. Érettségi után mindenkit másfelé vitt az útja, és ezzel együtt a zenekar is szétesett. 2000-ben kezdtem el játszani Kovács Áronnal, és mi ketten maradtunk az alapzenekarból. Utána már tudatosan Győrben kerestünk új zenésztársakat – és meg is találtuk. Az új felállás és zenei irány létrejöttét Mesó 2009-es becsatlakozása óta számoljuk. Többször szóba került a költözés, de aztán mégis maradtam, és úgy gondolom, hogy jól tettem. Ez a kisvárosi lét rám van írva, itt érzem jól magam. Ide kötnek a régi barátaim, a családom, úgyhogy marad ez a kétlaki életmód, de nem bánom. Ráadásul hiába kisváros Mosonmagyaróvár, nagyon színvonalas a zenei élete.



Mióta zenélsz és hogyan jött az „ős-Apnoé” ötlete?
Ötödikes-hatodikos lehettem, amikor a bátyám hazaállított egy leharcolt, piros elektromos gitárral, amin volt egy darab húr, és akkor az nekem nagyon megtetszett. Utána karácsonyra kaptam egy gitárt (többhúrosat, ezen már volt hat!), és elkezdtem járni a helyi zeneiskolába gitár szakra. Rozsinszky László segítségével beleástam magam a reneszánsz és a barokk gitárzene rejtelmeibe, és irigykedve néztem az idősebbeket, akik már Beatlest és Rolling Stonest játszhattak. Szerettem a klasszikus darabokat, nem volt vele gond, de hát egy fiatal gyerek hosszú hajjal mit akarna játszani? Egy középiskolás nyári tábor után összejöttünk páran haverok. Az egyik nagyon jól ütötte a hasábfákat, én meg tudtam egy kicsit gitározni, a harmadik meg jól énekelt: alapítsunk zenekart! Később nagyon sokat tanultam Takács Andrástól, ő tanította az első bluesokat, ő indított el a könnyűzenei vonalon. Aztán úgy alakult, hogy mindig én gondoltam a legkomolyabban a zenekarosdit, úgyhogy az emberek kicserélődtek körülöttem, én meg itt maradtam.

Az országot bejárva és végigkoncertezve mit tapasztaltatok: előny vagy hátrány vidéki zenekarnak lenni?
Bármennyire is lokálpatrióta vagyok, azért országos ismertség mellett már erőfeszítéseket is igényel ez az állapot, mert mondjuk egy tízperces interjú a fővárosban nekünk félnapos programot jelent. De mi választottuk ezt. Nem szabad elfelejteni, hogy éppen ettől működik a dolog, és sikeres a produkció a vidéki fesztiválokon. Siker ide vagy oda, maradunk, akik vagyunk.

Perger Éva

Forrás: Mosonvármegye

Nashville-ben hallgathatnak bele, hogyan muzsikál egy győri fiú

Jimi Hendrix és a magyar népzene.
Mint az egyszeri legény, beállított a hegedűjével a székesfővárosba, hogy jött zenét tanulni. Magyar népzenét. Meg is tanulta, aztán megmutatta ennek egzotikumát. Mesics György „Mesó" autodidakta módon vált olyan népzenésszé, akit Ferenczi György is behívott betyárkodni a bandájába. Ám igazán az Apnoé együttes ahol otthon van. Nemrégiben jelent meg Hegylakó című lemezük. Ennek apropóján beszélgettünk a zenésszel.

- Senki sem zenélt a családban, sőt, nem is nézték jó szemmel a zene iránti vonzódásomat. Tinédzser koromig csak léggitároztam, meg hallgattam AC/DC-t, Jimi Hendrixet. Aztán a zene valahogy utat tört magának.
14-15 éves voltam, amikor - mint minden kamasz - úgy éreztem, hogy nekem gitároznom kell. És akkor teljesen autodidakta módon valami lepukkant öreg dobgitáron elkezdtem hangokat keresgélni. Ez pár év alatt aztán addig nőtte ki magát, hogy lett egy zenekarunk Győrben, a Westminster Apu. Tök jó kis zenét játszottunk, akkor alternatívnak nevezett rockzenét, amibe egyébként már népzene feldolgozások is belekúsztak, pedig akkor még nem nagyon voltunk képben ezzel. Azzal a bandával is megjelent két anyagunk, az egyik Altató címmel a Trottel Recordsnál, a másik, a Nincs mese pedig a Bahia Recordsnál.
 
Mesics György Mesó
Mesics György Mesó

Ebben az időben kezdtem el érdeklődni a népzene iránt. Akkor egy győri, adyvárosi gyerek voltam, aki éppen azt keresgélte, hogy most mi merre hány méter.  Aztán ahogy nyiladozott az egész, találkoztam egyszer csak valamivel, amire azt mondták: magyar népzene. Nagyon megfogott (természetesen először az is rockzenekari feldolgozásokon keresztül, volt pl. a Barbaro zenekar, marha jó kis zenét játszottak) elkezdett érdekelni, hogy mi is ennek az alapja. Az érdeklődésem addig fajult, hogy 20 éves koromban elmentem Budapestre.

- Zenét tanulni?
- Azt is. Egyébként A Tan Kapuja Buddhista Főiskolára jártam, ahol aztán diplomáztam is. Ez egy szabadgondolkodó hely, igazából vallásfilozófiát tanultam, csak nem európai dolgokra, hanem inkább az egész világra koncentráltan.

- Mindig érdekelt ez az irány?
- A távol-keleti vonal elég komoly dolog volt az életemben, aikidos voltam, kung-fut tanulni jártunk ki a srácokkal a győri kínai vendégmunkásokhoz . Kerestünk köztük olyat, aki kicsit értett is hozzá. Aztán az Iparcsatorna partjához jártunk ki edzeni, szóval nagyon komolyan vettük. És ezen keresztül kezdett érdekelni a Távol-Kelet filozófiája és kultúrája is.

- Hogyan tudott összekapcsolódni Benned ez aztán a magyar népzenével?
- Elég ambivalens történetnek tűnt, a népzene meg ez, és egy darabig úgy éreztem, hogy választanom kell. De aztán rájöttem, hogy nem: soha nem kell egyébként választani semmi között. Egybe tudnak épülni, mindkettő csak segít abban, hogy az ember az életét végig tudja vinni - viszonylag harmóniában. És a harmónia a zenében is elsőrendű történet ugyebár…

- Pestre mentél népzenét tanulni. De hogyan, mint a népmesében…?
- Pontosan, szereztem egy hegedűt - azért azt, mert az akadt kézre. Budapesten elmentem az Óbudai Népzenei Iskolába, ahol annak idején a Csoóri Sanyi tanított. Gyakorlatilag a táncház-mozgalom zenészeinek felét ő nevelte ki.
Szóval az akkori barátnőmmel együtt bementünk Hozzá, hogy mi meg akarunk tanulni hegedülni. És Ő mondta, hogy: persze oké, de ez nem úgy megy ám, komolyan kell venni… Mi meg mondtuk, hogy persze tudjuk, és készen vagyunk rá.
Pár évet jártam Hozzá, tanított még az Ökrös Csabi, Molnár Miki, de Ő volt igazán az, aki elindított ezen az úton, Őt tartom igazi mesteremnek. Néhány év leforgása alatt azt vettem észre, hogy: jéé, én népzenész vagyok, és vonósbandák élén játszottam mindenféle táncházakban.
A mai napig nem értem, de komolyan, hogy honnan a francból van ennek a zenének ilyen ereje. Arra nagyon emlékszem, hogy nekem rácsodálkozás volt: ez mi? Ez nagyon jó! Ezt meg kell tanulni! És akkor rájössz, hogy ez magyar. És népzene. És ezt miért titkolták eddig? Nekem soha semmi közöm nem volt a népzenéhez. Odamentem tanulni úgy, hogy még a dallamok se voltak ismerősek, meg a hangszer sem. Természetesen nem mindegyik ága tetszik, de a maximális kedvenceim az erdélyi vonószenekarok, azon belül is a Kolozsvár környéki, mezőségi, kalotaszegi zenék. Ezek borzasztó erőteljes, nagyon kemény muzsikák, engem ezek fogtak meg igazán, ahogy a rockzenében is az AC/DC- az erősebb, keményebb, masszív dolgok.
Nagyon sokáig működtem, mint népzenész prímás, sőt, működöm még most is, csak épp állandó zenekarom nincs.

- De volt, nem is egy, nem is akármilyen.
- Csináltunk annak idején zenekart, először mint Mesó és barátai, aztán 1998-ban felvettük a Matokabinde nevet. Ez a népzenei világban egy rendkívül provokatív névnek számított, mert nem lehet érteni.
Gondoltam:  jóóóó lesz ez - csak gondolkozzatok, hogy: - biztos afrikai! - nem, mert ismerem a prímást, az buddhista… - akkor biztos valami távol-keleti, dél-amerikai, indián….
És senkinek nem jutott eszébe, hogy nem kell messzire menni az egzotikumért, mert az itt van, előttünk. Matoka Binde egy parasztember beceneve volt a vas megyei Magyarlakon, ahonnan a családom is származik.

- Ettől lesz ennyire „igazi" minden, amit csinálsz? Hogy jól ismered, olyan oldalairól is figyeled, ahonnan csak kevesen?
- Én úgy kezdtem el népzenével foglalkozni, hogy a nép fia vagyok, nem budapesti-rózsadombi gyerek, és ha valami érdekelt, odamentem. Ezért is éltem később tíz évig a Bakonyban. Hogy lássam: hogy történik, hogy mi az a miliő, amiből táplálkozik a népi kultúra. Tíz év Bakony nagyjából elég ahhoz, hogy átéld, hogyan gondolkodik a „falu".
Népi körökben ez sokszor felvett dolog: tarisznyákban mászkálnak, és főleg annak idején volt ez jellemző - ha egy zenekar népzenével foglalkozott, akkor valami nagyon parasztos nevet kellett, hogy válasszon. Én meg úgy gondoltam, hogy ha van egy ilyen erős valami, mint a magyar népzene, azt ne degradáljuk már ilyen nevekkel, az egzotikum, kezeljük is úgy. Ez a Matokabinde.
Sok évig zenéltünk együtt, néhány alkalom erejéig a mai napig összeállunk a régi arcokkal. Egyébként a Matokabinde egyik korábban összerakott zenei utazását dolgoztuk fel az Apnoéval, ebből született a gyerekműsorunk. Áthangszereltük, nagyon szeretjük, a gyerekek is szeretik. Apnoésodott kicsit, lett saját íze, de a cél maradt: hogy a gyerekeknek legyen jó, és ismerjenek meg minél több zenei kincset a Dunántúltól Moldváig.
A Matokabindével sokat muzsikáltunk Pesten, gyakorlatilag mi csináltuk meg az első népzenés kocsma klubokat, tehát nem kifejezetten táncházakat, hanem például a Szimplában: ahova bejött egy rakat olyan arc, akiknek nem volt köze a népzenéhez. De bejöttek és hallgatták, hogy ez milyen jó, és így is lehet… 10 éven keresztül rendszeresen kluboztunk, megjelent CD-nk is. Én eközben már a Bakonyban éltem.

- Vissza- vagy elvonulás?
- Nagyon kellett, a kicsit „szemellenzős" életmód. A Bakonyban kicsit elzárva éltem, Erdélybe mászkáltam sokat, ott muzsikáltam. Erőteljesen átitatódott bennem a népzene, és erre szükség volt, hogy később az Apnoéban kilúgozódhasson, ami épp időben jött: abszolút annak volt ideje, hogy az a sok tapasztalat, ami összeérett bennem egyfajta létszemlélet-móddal, egyfajta népzenei átitatottsággal, az végre kinyíljon, és megtermékenyítsen más dolgokat.

- Hogyan kerültél a bandába?
- Amikor a Bakonyból 2008-ban elköltöztem, a Cserefa zenekarban játszottam moldvai csángó zenét, és az Apnoé azzal a nem titkolt céllal keresett meg, hogy erősítsem a népzenei vonalat a bandában. Belecsöppentem a dologba és azt láttam, hogy marha jó zenék vannak készen meg félkészen. Szeretünk mi együtt dolgozni, azonnal megindult a műhelymunka. Az első találkozásunk után egy hónappal már az első közös koncertünket adtuk. Még a szövegeket sem tudtam fejből, a szerkezeteket sem, nagy vízbe ugrás volt - de nagy siker is lett a Rómer házban. Nekem és a srácoknak is teljesen egyértelmű volt, hogy ezt így nyomjuk tovább. Sokféle munkám volt korábban, de most végre csak a zenével foglalkozom. Az Apnoé mellett Pápán az Allegro Alapfokú Művészeti Iskolában népzenét tanítok, Pannonhalmán pedig egy népzenei szakkört vezetek.
 

- A helyeden vagy most a bandában?
- Teljesen úgy érzem, hogy itt ki tudok teljesedni. Egy népzenésznek ugye más a feladata: ő interpretálja a már meglévő muzsikát. Ilyen szempontból az alkotó energiái kicsit kordában vannak tartva, de az Apnoéban alkotni kell, és nekem ez marha jól esik. Az ötletek túlnyomó többségét a Gergő (Takács Gergely) meg én szállítjuk a bandába, és akkor ezek az ötletek szépen a próbákon a többiek által is csiszolódnak tovább. Mindenki hazaviheti fejben a dalt, és a következő próbára hozhatja, amit hozzátett. Tehát vagy népdal alapú a történet vagy valahogy belecsempésződik valami népdal jellegű dolog: teljesen érthető módon, mert bennem erősen ez a dallamvilág mozog. A szövegekkel is ez a helyzet: vagy autentikus népdal szövegek picit aktualizálva - hogy ne legyen olyan idegenül népies - vagy pedig én írok szöveget. Az új lemezen a számok negyedének írtam én a szövegét.

- Mert írni is szeretsz. Akkor annak is meglett itt a formája?
- Mindig is szerettem írni, fiatal korában mindenki írogat, csak nekem ez megmaradt. Néha elfarigcsáltam érzésfoszlányokból versikéket, de mindig azt éreztem, hogy a költészet nekem „súlyos". Én olyan szépen, olyan látásmódban megfogalmazni dolgokat nem tudok – ennél valószínűleg egyszerűbb lélek vagyok - no de egy jó dalszöveg, az nekem való!

- Mennyire a sajátjaid a történetek, amiket megénekelsz?
- Nagyjából 100% a saját élményekből adódó dalszöveg. El voltam látva sajnos saját történetekkel, amiket meg lehetett énekelni, kicsit olyan is volt, mintha ezeket a dalokkal magamban is feldolgoznám. Úgy éreztem, hogy ha már egy rakat rossz dolog történt velem, próbáljon belőle valami szép születni. A Hegylakóban érezhetően sokmindent letettem. Néha félek meghallgatni azt a lemezt. Most kicsit mintha tiszta lap jönne. Mostanában kezdem nézegetni, észrevenni mások történeteit is.

- Mostanában, ha nem Apnoé, akkor Rackák és Betyárjáték.
- Több éves barátság van köztünk a Gyurkáékkal (Ferenczi György) és tavaly ősszel megtisztelt azzal a felkéréssel, hogy a dramatikus koncertjükön közreműködjek, mint hegedűs. Az első megdöbbenés után nagy örömmel igent is mondtam. Szomjas Gyuri bácsi rendezte, akinek a nevéhez egy csomó betyár témájú film is köthető. Igazából ez a Ferenczi György és a Rackajam számaiból összerakott, betyár témájú dalciklus, aminek története, dramatikus részei vannak - ezt a csapatot erősítem a hegedűjátékommal. A műsor zenei anyagát is rögzítettük már, ezt pedig kiküldték Amerikába, Nashville-be, ahol jó kapcsolatokat ápol a Racka egy háromszoros Grammy-díjas hangmérnökkel (aki AC/DC meg Eric Clapton lemezekért kapta a Grammy-ket), és ennek az albumnak az utómunkálatai ott készülnek majd el. A januári bemutató nagyon jól sikerült, annyira, hogy azóta is teltházzal fut a darab, két hónapra előre eladták a jegyeket a Nemzetibe. A hatalmas sikernek köszönhetően nyáron sok helyre hívták a darabot - ebből viszont én kimaradok, Apnoé turné lesz…

- Az az első?
- Sosem volt kérdés. Az Apnoé az… az vagyok én. Betyár is vagyok, persze, de az Apnoé az én gyerekem.
Nem „A" népzenét akarjuk közelebb hozni „AZ" emberekhez. „A" népzene ugyanis az „AZ" a zene, amit „AZ" emberek hallgatnak, a popzene is népzene, hiszen azt jelenti, hogy népszerű. Az van, hogy a régi fajta népzene, ami óriási kincs itt Magyarországon, éppen olyan távol van az emberektől, mint bármiféle igényes zene - gondolok itt a klasszikus zenére, vagy a jazzre. Az igényes dolgok elkerülik a hétköznapi embereket. Innentől kezdve teljesen mindegynek tartom, hogy milyen zenét hozunk közelebb egy igényes dologgal: hozzunk közelebb valami szépet, lélekmelengetőt, értéket felmutatót, ami pluszt ad az élethez.

Forrás:http://www.kisalfold.hu

Lemezkritika - Víganjárók





Úgy hozta az élet, hogy most válik teljessé az Apnoé által megrajzolt „képünk”: az első, majd a harmadik lemezük után bemutathatjuk a 2014-ben kiadott, sokak által vízválasztónak vélt másodikat is. És, hihetünk a számtalan mintából leszűrt, összegyúrt „népi” megfigyelés-eszenciának, hiszen az ezúttal is bizonyítást nyert.

A zenekar ekkorra (értsd: 2014-re) minden megoldást magára vállalt: egyetlen vendég-muzsikus segítségét sem vette igénybe. (Némi éllel úgy is fogalmazhatnék: immár a saját lábára állt – mégpedig oly módon, hogy az nem fáj senkinek, sőt.) Sokkal fontosabb tényező ennél a banda stílusának stabilizálása. Ami a debütáló lemezt leginkább jellemezte, az kristályosodott ki: a folkrock! Mindez ugye nagyon szép, elsőrangú, nemes, veretes, mégsem nemesen egyszerű! Az Apnoé esetében többszörös szellemi csavarintásokkal díszített, zenei és verbális humorban alaposan pácolt, egyéni fűszerekkel gazdagon meghintett.

A győri zenekar úgy ápolja a műfaj hagyományait, hogy egyszersmind meghaladja azt. Valósággal újjászületett a magyar folkrock a kezük nyomán, a szárnyaló fantáziájuk által. A Víganjárók nem ragad le a gyökereknél: ez a lemez bőven a XIX. század továbbfejlesztett, kidolgozott „terméke”. De még milyen! Szerintem egészen elképesztő.

A mulatozás semmi perc alatt elkezdődik: Piros kancsó, piros bor – igen ám, de rockosítva, hathatós szaxofon-támogatással, kifacsart-aktualizált szöveggel, de a forgatós a világért sem marad ki a szám közepéből, végéről! A historikus hangvételű Törökbársony szinte követhetetlenül, parádésan ritmizált, de a táncba hívó pillanatokat sem nélkülözi. A Kemény szél fúj a téma rockos-rapes folytatásának tekinthető akár – hihetetlen, de igaz: Petőfi Sándor versére! A Három műszakos dal vérbeli, közismerten népzenei eredetű (cinege madaras), mégis korhű látlelet a párkapcsolat kockázatáról és egyfajta mellékhatásáról. Hogy miről szól a Vigad a páva? Pontosan arról, amire gondolsz! Nem magyarázom, csak díjazom csendben a közismert dallam szuper-innovatív feldolgozását. A Hol van már című szerzeménynek szintén a fantázia-gazdagságát emelem ki. A lemezcímet kifordító Vígan járok újabb jól sikerült, nóta, amely ha lehet, még több, mert úgy érzem, a zenekar életfelfogásának, hitvallásának is tekinthető, amelyet ugye, nem baj, ha a közönség egyes tagjai is átvennének? A Menedék majdhogynem ugyanennek a témának a gyönyörűséges, lassú, kvázi balladai tisztaságú át- vagy továbbértelmezése. A záró darab, A nagyapáké az előbbi nótánál tempósabb, de az egy dolog. Nem mellékesen a lemezanyag méltó befejezése, vagy ha úgy tetszik: méltó összegzése.

Még ilyet! Most, hogy végre nyugiban hallgathattam végig ezt a CD-t, merem állítani: az Apnoé valóságos nemzeti kincs! Olyannyira komolyan gondolom, amit mondtam, hogy szívesen látnám őket a Nemzeti Múzeum patinás épületében. No, nyilván nem a tároló vitrinekben, hanem mondjuk, az intézmény lépcsőin koncertezve, de ne valamelyik sátoros ünnepen, ha szabadna kérnem.
olasz

Népviselettől a tüllszoknyáig - Csiba Julcsi útja az énekesnővé válásig





A Medvéről származó Csiba Julcsi indulása szinte „tankönyvi”: klasszikus zenész szülők kislányaként nem nagyon volt más út - csak a zene. Korán kiderült, hogy nem csak egy népdalénekes lesz a sok közül, hanem egy, aki 12 éves korától kezdve énekel olyan, a népzenéből ismert kiválóságokkal, mint Dresch Mihály, Nikola Parov, Lakatos Róbert, Németh Dénes, Unger Balázs, a Matocsáv együttes, a Muzsikás együttes, vagy a Csík zenekar - és még sokam mások. Jöttek a díjak (Pro Traditione díj, Fölszállott a páva különdíj,Harmónia díj), s Ő mindezt egy alázatosan légies mosollyal nyugtázza - és dolgozik tovább.